Marosvásárhelyen március 10-én mintha a kézfogás is kicsit hosszabb, erősebb volna. Mert sokakkal kell kezet rázni, rengeteg a sepsiszentgyörgyi, háromszéki, meg aztán ott vannak Erdély minden szegletéből, akikkel tavaly ugyanekkor ugyanitt, a Postaréten vagy a felvonulás során, a főtéren találkoztunk.
És ettől válik ünneppé az ünnep, mert ragaszkodunk hozzá, magunkénak érezzük, napokkal előtte készülünk rá, kezdjük magunkévá tenni a teret – igen, Marosvásárhelyt, Székelyföld fővárosát is –, mert a székely zászlók mellett ott feszítenek már a kék-arany kokárdák is a kabáton. Ismerős a kép az országúton félreállított buszokkal, a rengeteg rendőrrel, csendőrrel – de tudjuk, nincs az a karhatalom, mely megállíthat ezreket, tízezreket, egy egész nemzeti közösséget, mely ünnepel méltósággal és jogait követeli békésen, de határozottan.
Marosvásárhelyen tegnap ismét kinyilvánítottuk autonómia iránti igényünket. Határozottan, erőteljesen. Kicsit talán idegesebben is, mint tavaly, volt egy-két oda nem illő mozzanat – a Vesszen Trianon!, Székelyföld nem Románia szlogenek helyett nem ártana valami pozitív üzenetet megfogalmazni –, és a tömeg egy része kissé türelmetlenül fogadta az igen szigorú hatósági korlátozásokat – de ez már elsősorban a hivatalosságok hibája, hisz mégiscsak mélységesen antidemokratikus betiltani egy törvényes, jó előre bejelentett demonstrációt.
A részvételre sem lehet panasz – bár a számháború már tegnap este elkezdődött, a rendőrség mindössze 3000 tüntetőt számolt –, annál is inkább, mert ezúttal munkanapra esett március 10-e, a felvonulás tiltása körüli huzavona is távol tarthatott sokakat, az RMDSZ felemás magatartása miatt pedig az összefogás nem lehetett mozgósító erő. Összességében mégis méltóságteljessé sikerült a megemlékezés, civilizált, békés, de határozott, erőteljes volt a „polgári sétává” alakult vonulás – a szónokok üzenetei pedig letisztultak, egyértelműek.
Kfelszólalások mellett román szót, erdélyi, székelyföldi román felszólalót nem hallunk, addig küzdelmünk aligha járhat sikerrel.
Mára ugyanis egyértelmű: a magyar közösség autonómiaigénye oly erős, hogy a hazai magyar politikai pártok ezt nem mellőzhetik. Erőt, egységet tudunk felmutatni, mellettünk tudjuk az anyaországot, és a lehetséges európai szövetségeseinkre is kezdünk rátalálni – csak az a román szó, az hiányzik még. Reméljük, nem sokáig.
Szerző: Farcádi Botond
Forrás: 3szek.ro
2014.03.11.