Közülük való vagyok, másságuk az én másságom, ha bántják, engem bántanak, ha elismerik, nekem is büszkeség, így újságírói munkámban sem tettem fel soha a címben megfogalmazott kérdést, mégis, lépten-nyomon választ kaptam rá: olvasmányaimból, a történésztől, a tudóstól, az egyszerű gazdaembertől. Ezek a válaszok tömör életbölcsességek, biztos fogódzói az életnek, amik századokon keresztül alig változtak.
Nehezen fogadják be az újat a székelyek, sóhajtoznak ma is sokan, de még ez is csak módjával róható fel. Mikszáth Kálmán jegyezte fel illyefalvi képviselőként, hogy „a székely legnagyobb ellensége az újítás”. Akkoriban éppen a tagosításról kellett meggyőzni, a képviselő pedig azzal korteskedett, hogy bizony Mária Terézia idején huszonöt botütéssel büntették meg azt a székelyt, aki megtagadta a burgonyatermesztést, kétszáz évvel később pedig a pityóka hazája lett Székelyföld. „Mondaná csak valaki nekik, hogy megtiltják a pityókatermesztést, vajon mit mondanának?”– zsörtölődött Mikszáth, azonban nem neheztelt rájuk, senki nem írt szebben és nagyobb rokonszenvvel róluk, mint ahogy ő tette, amikor a székely választókerületek iránti keresletet megmagyarázta: „Nemcsak azért jók, mert olcsók, hanem azért, mert tartósak, mint a jó posztó, és nyugalmasak, mint a tág csizma… mert akit a székelyek megszeretnek egyszer, az meg van szeretve, de az igaz, hogy nehezen szeretnek meg valakit.”
És ha már a történelembe kanyarodtunk, hadd idézzem a huszárhagyományt. Büszkén vonulnak fel ma is a hagyományőrzők, toboroznak, parádéznak. A rend, az ma is rend, csak saját lóval lehet valaki huszár, ruhájukra vagyont költenek, tanulnak, gyakorolnak. Mégis, amikor arról faggatom, hogyan is békül ki a történelmi tény a büszke hagyománytisztelettel, újra csak a jó palóc magyarázatával kell beérnem: nehezen fogadják el, de ha megszeretik… Véres megtorlás árán vették fel a határőrszolgálatot a székelyek a madéfalvi veszedelem után, de az idő begyógyította a sebeket, a dicsőség is kárpótolta a vérveszteségért, még a császár is mellérendelte a katonai szolgálatnak a lóbeszerzési és ruházati alapot, a székely hadfiak pedig megszerették a huszárkodást. Az emlékezet dolga fényezni a dicsőséget és feledtetni a kudarcot, a napóleoni hadjáratok emléke, a szabadságharc ágyúi és a világháború értelmetlen helytállása már csak ünnepi alkalmakban tükröződik vissza, de az ünnepi külsőségek mögött ma is tetten érhető a fegyelmezett rend, a lélek mélyére írt kötelesség, a „menni kell, ha szólít a haza!” parancsa.
Egyed Ákos történészprofesszor mesélte, hogy megkérdezték tőle a pestiek: milyen ember a székely? A kolozsvári professzor, aki soha nem szakadt el szülőföldjétől, Erdővidéktől, egy kis adomával válaszolt. Egyetemi hallgatóként hazament szülőfalujába, Bodosba. Szomszédja, székely gazdaember, mindig apró lovakat tartott, és egyszer megkérdezte tőle, mondja már meg neki, miért tart ilyen kis termetű lovakat. „Azért, fiam – jött a válasz –, mert azok is elvisznek oda, ahová a nagyok, de feleannyit esznek.” A székely ló alkalmassága a modern világban ismét vonzó, az új világban új céllal, de hasonló meggondolásból próbálják meg újratenyészteni.
Balázs András Amerikában élő professzor magát székelynek tartja, külsőségekben is büszke örökségére, arra a székely harisnyára és csizmára, amit gyergyóremetei nagyapjától örökölt, és büszkén visel ünnepi alkalmakkor. Arról érdeklődtem beszélgetésünkkor, hogy mit épít be a székelység hagyományaiból kutatómunkájába ezen a különös – az orvostudományban alkalmazott informatika – szakterületen. Nem vette újságírói okoskodásnak kérdésemet, hanem a világ legtermészetesebb módján azt monda: nem a napi munkában, hanem amikor bonyolult, ellentmondásos, nehéz helyzetekkel találkozik az ember, akkor érdemes felidézni, hogy hasonlóan nehéz helyzeteket elődeink hogyan küzdöttek végig. Arra tanít a székely hagyomány – mondta –, hogy „légy első a küzdelemben, utolsó a visszavonulásban. A csatába elsőnek indultak, a visszavonulásnál utolsók maradtak, királyi hadjáratokban ez volt a helyük és szerepük a székelyeknek.” Az amerikai tudós professzor így viszi hírét-nevét a székely hagyománynak.
Ha behívták, ment katonának, de ha hazakerült a harctérről, ott folytatta, ahol abbahagyta, ment másnap szántani-vetni. Rend volt életében. Morzsolgatom a szavakat: Tartsunk rendet! A pottyondi bálban így hangzott a parancsszó, amihez semmi magyarázat nem szükségeltetett, mert mindenki tudta: a pottyondi polkánál a teremközépen táncolnak az öregek, őket körülveszik a házasemberek, majd a leányok és legények, és a legszélén táncolnak a gyermekek, hadd szokják a rendet és lássák a példát. Erkölcs, életszemlélet, szokásjog tükröződik a rendben. Ahogy a nagycsaládban, a faluközösségben is mindennek megvolt a helye, ideje és módja. Tisztelték az idősebbeket, gondoskodtak róluk, ha már fogyóban volt az erejük, és példát adtak a gyermeknek, aki belenőtt az élet rendjébe. Az ifjúnak kalákában házat építettek, a gyermekágyas anyát radinával segítették. Paraszt csak a nincstelen volt, ha már talpalatnyi földje volt, gazdának mondta magát, és a szegény is azon volt, hogy földet vásároljon, még ha idegenbe ment is szolgálni érte.
A föld szeretete tartotta meg a falut, a székely közösséget. Érzem és értem a varsági Horváth Endre bácsi kesergését: „Végig lehet menni a falun, minden ötödik háznál, ha van marha, megritkult az este hazatérő tehéncsorda, boltban veszi legtöbbjük a tejfölt és sajtot. Ott aztán minden van, minden megvásárolható, de mégsem jó felé megy a világ! Mert Isten az embert saját mására teremtette, az alkotás képességével áldotta meg, azzal, hogy »életet« teremtsen, vagyis búzát termeljen, újrateremtse az életet, sok ember »életét«, amivel kenyeret adhat az éhezőknek. Isten hozzárendelte a jogot, hogy szántsunk és vessünk ezen az áldott földön. De mi lemondtunk erről a jogról, nem szántunk, nem vetünk, csak fogyasztunk.”
A varsági székelynek kemény a szentenciája, lelkemben érzem fájdalmát. Valahogy mégsem féltem szeretni való népemet. Mélybe gyökerezik, és ellenáll a szél járásának, avagy: soká él a székely, ha hagyják!
Szerző: Oláh-Gál Elvira
Forrás: 3szek.ro
2014.09.06.