Lehet azon vitatkozni, hogy helyes volt-e a Székely Nemzeti Tanács meghátrálása, a marosvásárhelyi székely szabadság napjának lefújása, ám ma már fölösleges.
Két évvel ezelőtt, a kezdetekkor nem volt tiltás, emelkedett, szép megemlékezés zajlott a Postaréten és lélekmelengető, hittel, jókedvvel teli felvonulás a városközpontba. Reményt, erőt adott a marosvásárhelyi magyaroknak, de azoknak is, kik busszal, autóval érkeztek. Nem a románság ellen irányult, nem voltak ellenséges megnyilvánulások, de elszántságot mutatott, úgy tűnt, újabb jelentős lépés az autonómia felé vezető úton. Talán éppen ezért nem akart ismétlést Marosvásárhely román vezetősége (külön misét érdemelne, miért, kinek köszönhető, hogy 15 éve román polgármestere van az egykori székely fővárosnak!), és tavaly már nem engedélyezte a felvonulást. Ennek dacára ismét hatalmas tömeg sereglett össze, ezúttal a járdán vonulva haladt a kormányhivatal felé. A polgári séta – miként a szervezők nevezték – más volt, mint az egy évvel korábbi vonulás: feszült, ideges, forrófejű megnyilvánulásoktól, incidensektől sem mentes, melyek aztán ellepték a román sajtót, torz képet mutatva az egész megmozdulásról.
Tavaly év elején a román hatalom azt hitte, egy tiltás elegendő, nem vonul többé utcára a nép. Nem így történt, és minden bizonnyal idén alaposabban felkészültek az esetleges dacolásra. Érthető hát, ha csapdától, provokációtól tartva a szervezők nem merték kockáztatni, hogy 25 év után esetleg megismétlődjék a marosvásárhelyi véres március. Maradt hát az egyetlen lehetőség: ország-világ figyelmét felhívni arra, hogy a román hatalom már gyülekezni, utcára vonulni, hangunkat hallatni sem enged, semmibe veszi alapvető jogainkat.
Az 1848–49-es szabadságharc elbukása után azok a székely hazafiak, kikre március 10-én emlékezünk, éppen az idegen elnyomásba, az osztrák uralomba nem akartak beletörődni, a forradalom lángját élesztgették a székely, a magyar szabadságért. Árulás áldozatai lettek, de vértanúhaláluk nem volt hiábavaló, nekik is köszönhető, hogy az osztrák abszolutista uralom végül a kiegyezéssel lemondott a magyarság Osztrák Birodalomba való beolvasztásáról. Legméltóbban úgy emlékezhetünk most rájuk, ha mi sem engedjük, hogy jogainkat lábbal tiporják, szabadságunkat megnyirbálják. Ha Marosvásárhelyen nem tehetjük, kivonulunk Sepsiszentgyörgyön, Székelyföld számos más településén, és egyértelműen megmutatjuk, sokan vagyunk, erősek vagyunk, és nem engedünk a ’48-ból.
Szerző: Farkas Réka
Forrás: 3szek.ro
2015.03.09.